Világképből tudatot

Semmi különöset nem akarok most írni, csak egyszerűen jó kedvem van :)

Majd elmesélem miért.

Már biztosan Parkinsontól remegő kézzel vártátok, hogy írjak :)

Mindennek megvan az oka, nem véletlenül nem írtam sokáig. Nehéz is már visszarázódni, pláne, hogy a témám esetleg olyan jellegű is lehet, amivel másokat megbánthatok, pedig ez nem célom. Mindenesetre azt leszögezném már az elején, hogy ha a továbbiakban valaki itt magára ismer, ne vegye sértésnek (nem, nem célozgatok, ezt most általánosságban mondom mindenkinek). A politikai korrektséget viszont nálam tessék elfelejteni, a parasztvakítás nálam nem pálya, nem vagyok én politikus.

A helyzet az, hogy most le kéne írnom az elmúlt egy évem történetét, hogy teljesen érthető legyek. Ez idő alatt sikerült megint átalakulnom és ennek a folyamata lenne a lényeg. Ha csak annyit írnék le, hogy most hogyan állok a világhoz, akkor nem érthetnétek meg. Ne lepődjetek meg, ha mindent fordítva csinálok az életben,
elvégre rák vagyok.

Kezdjük ott, amikor kirúgtak a munkahelyemről. Jó, benne volt ebben az is, hogy az a programnyelv, amit kitanultam nem volt már célszerű a cég jövője szempontjából, de úgysem ez volt a nyomós indok, hanem a fásultság. Unalmas, szürke hétköznapok, a Lilla projekt befuccsolva, életcélok kimerültek az autóm építgetésében, egyéb kilátások amúgy meg nem voltak. Reggel munkába be, délután boltba be, utána albiba vissza és ennyi. Női nem sehol, de annyira nem, hogy akár hetekig nem is találkozhattam senki korombelivel, pláne aki szabad lett volna. Így legyen az ember motivált és jó munkaerő...

Amikor kirúgtak boldog voltam. Ennek örömére tavaly nyár óta beadtam összesen három helyre az önéletrajzomat mostanáig. Tudom, hogy lehetek ilyen felelőtlen, 29 évesen már a saját házam hiteleit kéne nyögnöm, miközben már vagy két kölök bömböl mellettem meg az asszonyt is el kéne viselnem. A jelenlegi helyzet az, hogy nemes egyszerűséggel lopom a napot. Én vagyok az, akinek fizették a mókuskerekesek a segélyét és ennek ellenére nagy
ívből tett az álláskeresésre. Igen, tetű vagyok ebből a szempontból. Az én szemszögemből viszont egy sorsa ellen lázadó és ezért önmagát okoló elfásult romhalmaz voltam mindenféle életcél nélkül. Az ilyen ember hiába megy el dolgozni, mert többet árt, mint hasnyál. Tudom jól. Hazajöttem vakációzni egy évre, mert szerencsés voltam, megtehettem. Még nyaralni is elmehettem egyszer Tátrázni, egyszer meg le a tengerhez Horváciába. Igaz a
nyaralások sem tudtak már javítani rajtam, célt nem adtak a további életemhez. Az első fél év után feladtam a gondolkodós életmódot és nem voltam hajlandó megoldani a problémáimat. Hagytam az érzéseket végigfutni magamon, mert ezek úgyis csak érzések. Kémia a testnek, gondolat a léleknek. A fájdalom elmúlik, a gondolatot pedig eloszlattam, a közöny segített. Az egyetlen különbség ilyenkor csak a kontroll hiánya. Nagyon nehéz ilyenkor nem dühöngeni, ami nálam a szerszámok időnkénti földhöz vágásán kívül többet nem jelentett.

Nem voltam kibékülve semmivel és senkivel. Megismerkedtem ugyan egy lánnyal a neten, találkoztam is vele egyszer, de messze is van, más is az életritmusa és nem is tudom. Ő már nagyon a családalapításra van beállva én meg nagyon nem. Szépen lassan kopik is kifelé az életemből, már elég ritkán csettegünk a neten. Nem is küldök a rendszerbe energiát, mert nem látok benne jövőt. Túl "tökéletes" lenne számomra, túl egészséges a felfogása, nem elég vad nekem. Én nem vagyok egy őrjöngő állat, de hozzá képest igen. Ez az út sztornó.

Közben javítgattam ismerőseim autóit, lakatoltam is őket, ezzel legalább lefoglaltam magam és az üzemanyagra is megkereshettem a betevőt. Mindig is kíváncsi voltam rá, hogy hogyan lehetne megélni a mókuskeréken kívül és már látom, hogy meg lehet. Csak annyi feltétele van, hogy ébernek kell lenni, figyelni kell a lehetőségeket és a kapcsolatok rengeteget számítanak. Én meg vagyok olyan hülye, hogy szinte anyagköltségen kilakatolok egy autót is, mert ez valami perverzió nálam. Biztos hülyének is néznek a többiek emiatt, de én rák vagyok, megtehetem...

Látszólag tényleg mindent a végéről kezdek el, de ne gondoljátok, hogy ez értelmetlen. Ki hallott már a Maslow piramisról? Tudjátok a szükségletek piramisáról, aminek a széles alján vannak a fizikai szükségletek és a keskeny csúcsa felé haladva vannak a lelki-szellemi igények. Nálam itt van a kutya elesve a párkapcsolatok miatt. Ezért nem érdekelt sohasem a pénz, a karrier vagy valamilyen hatalmas életcél kitűzése. Olyan vagyok immár 16-17 éve, mint az éhező ember, aki leszarja az atomfizikát és a környezetvédelmet, mert még sosem lakott életében jól. De különben is, megnézném azt az embert, aki végigcsinálná ugyanezt, mint én és nem kattanna be.

A párkapcsolat nélküli élet csak annyiban különbözik a börtönélettől, hogy itt bármikor kimehetsz a futkosóra. Aki esetleg hülyének vagy lúzernek nézhet emiatt az csak én lehetek más nem. A magánéletemről már nem beszélek inkább senkinek, mert ebben a társadalomban ha valaki ilyen idős korára még nem volt nővel az biztosan csak valami beteg ember lehet, pedig NEM. Lehet idővel rigolyás, rossz beidegződései is lehetnek, de attól még nem beteg. Én normális embernek tartom magam csak lehetőségem nincs még most sem a változtatásra. Akinek ez esetleg nem elég, annak javaslom, hogy próbálja meg lehúzni ezt a 16-17 évet remeteként lányok/fiúk társasága nélkül, persze ehhez adjunk hozzá nyugodtan egy plusz 10 évet a tapasztalatlanság kompenzálására, nehogy még egyszer emlékezzen is az illető egy régi jó kis kufircolásra. Na hogy tetszik? Menne? Hm?
 
A telem a megszokottaktól eltérően nem a garázsban telt. Semmihez sem volt kedvem, nem akartam kimozdulni sem a házból. Amikor mégis mehetnékem volt, akkor meg rájöttem, hogy nincs hova mennem. Csodás egy tél volt. Legalább kaptam egy munkát, egy programozós melót. Itt megtapasztalhattam, hogy a rossz kommunikáció sok gondot okoz.

Hol lehet elrontani egy ilyen munkát? Én az elején elmondtam, hogy a tarifám az előző munkahelyem alapján ennyi meg ennyi. Megnéztem a céget és hogy mi lenne a feladatom. Később elmeséltem a megbízómnak, hogy ez nem kis feladat, de ilyen munkánál nagyon nehéz árat belőni, mert rengeteg a buktató úgy, hogy egyetlen ember csinálja végig az egészet. Így lett a programom dokumentációt leszámítva 10000 soros és tisztán négy hónapot vett igénybe. Amikor megmondtam az árat, akkor a lottó reklámszlogent hallottam vissza. Pár nappal később már kifizetésről és tesztüzemről beszélgettünk telefonon. Ezután semmi. Kérdezgettem az alkalmazottját neten, hogy kérdése van-e a programmal kapcsolatban, de már vagy három hete semmi válasz. Na mindegy, a programba azért beletettem egy 30 napos időlimitet, már egy hete lejárt és a program kilép indításkor. Nem vették észre
szerintem... Erős a gyanúm, hogy "le lett tiltva a projekt".

Akkor most dühöngenem kéne? Azért mert munkanélküliként egy nagyobb összeget (talán) elbuktam? Mert a megbízóm három éve lecserélte a 30 millás Mercijét a legújabbra, mert sok volt vele a gond? Na és azért jött legutóbb ezzel az autóval, mert a W12-es Tuaregje leszívta az akksiját négy nap alatt? Mert a megbízóm Floridába akar kiköltözni? Mert sajnálja a diplomás minimálbért 4 hónapra kifizetni? Most sírjak? Ez annyira madjaros mentalitás. A gazdag azért sír, mert nincs pénze a látszat ellenére sem, míg a szegény azért sír, mert ugyancsak nincs pénze. Akkor most hogy is van ez? Mondtam is neki, hogy abban a bizonyos Merciben az az LCD panel alsó hangon 400 ropogós, így nekem ne sírjon már az ilyen ember... Unalmas. Sosem értettem ezeket az embereket. Mutatja a csillogást kifelé, költ is rá rendesen, irigységet generál a környezetében ami már alapból negatív dolognak számít és e mellé még ösztönből hazudik is. Vagy ha nem is hazudik, de elhiszi a saját
"szegénységét", ami tévhit. Akkor minek a sok költekezés? Én munkanélküliként egy éve tankolom az épített autómat a segély lejárta után és mégsem jajgatok? Akkor most kinek van elborulva az értékrendje? Az a szerencséje az illetőnek, hogy nem vagyok agresszív típus és nem érdekel a pénz még most sem. Ha normális ember lennék, már nem lennék normális az biztos. De legalább megtanultam úgy hozzáállni a pénzügyekhez, ahogy kell:
ha üzletről van szó, akkor a szám az szám, alku nincs. Más az, ha haver-barát-ismerős a téma, ott egyedi az elszámolás minden esetben. A nyafogás nem érdekel, menjen az oviba bőgni.

Ez a munka hozzásegített még valamihez, amit még most sem értek igazán és most emiatt megint elkezdtem gondolkodni. Ugyebár kezdetben vala az ideálok sora, ami "életben tartott". Lilla segített abban, hogy végre döntsek és leromboljak mindent ami eddig támaszt nyújtott. Tudjátok milyen nehéz ezt meglépni? Kilépni a
bizonytalanba a biztos, de tűrhető rosszból? Mindent feltenni egy lapra úgy, hogy handicappel indulsz alapból? Én megléptem és jól tettem. Annyira jól sikerült, hogy már nem tudok visszazökkenni a régi állapotomba. Egyszerűen vagy közönyös számomra egy új vagy régi ideál vagy kifejezetten undorodok tőle. Nem kellenek hamis
vezetők. Na és hogy mi van Lillával? Semmi. Életemben akkor voltam a leginkább szerelmes és most semmi sincs. Ki lehet gyógyulni bármiből, csak el kell dönteni és meglépni. Szerintem megérte. Annak idején hálám jeleként felfestettem a nevének kezdőbetűit az csomagtartómra. Úgy egy hónapja már nincs ott. Rozsdás volt a sarka a tetőnek és egyúttal ezt is lefestettem, bár nem lett volna muszáj. Nem szépítem a dolgot, de valójában nem érdemelte ki azt a helyet az autómon csak én láttam úgy. Amit tőle kaptam az egy nem volt a telefonban és két kerek perc beszélgetés később, ami semmit sem tisztázott és magamra maradtam a saját hülyeségemmel. Oldd meg paraszt. Ő semmit sem segített csak elmenekült, ez van. Attól még hálás vagyok neki, de már nem úgy, mint régen.

Ez a felismerés aztán még további kisebb-nagyobb változásokat hozott és a végén rájöttem, hogy már rég nincs semmi fix támaszom és mégis egyben vagyok. Nem tudom miért, de nincs szükségem semmire és stabilabb vagyok, mint eddig valaha. Hullámvölgyeim persze vannak, a rák jegy ilyen, de nem tartok attól, hogy "elromlanék". Rájöttem, hogy nyugodtan rábízhatom magamat "magamra". Fizikailag az emberi testnek van egy furcsa alapbeállítottsága, azaz mindig az egészségre törekszik. A betegségeket tényleg mi adjuk hozzá a negatív gondolatokkal. Nekem is van sok ilyen gondolatom, de a közöny valami állati hatékony módszer a kivédésükre. Ha nem rágódok hülyeségeken, akkor csak végigszalad az érzés rajtam és úgyis elmúlik. Ha sok minden gyülemlett fel bennem, akkor hifi bekapcs, témához illő zene felhangosít, erőteljesen átérez. Másnapra ki vagyok cserélve.

A másik fontos észrevételem az, hogy mindenkinek érdemes lenne feltérképeznie az egyik határát. Arra a határra gondolok, amikor annyira leromlik a közérzete az illetőnek, hogy önmaga már nem tud kilábalni belőle, ahol már a külső segítségre van szükség. Ha ez megvan, akkor lehet gyakorolni a fenti módszert. Egy huzamra kiadni mindent, ami eddig bent volt elfojtva és tudatában lenni annak, hogy reggelre elmúlik. Mert elmúlik. És ha elmúlt, tiszta lesz a fejed. Minél többször tiszta a fejed, annál hamarabb jutsz el a semleges zónába, ahol se nem jó, se nem rossz. Ha már itt vagy egy ideje, akkor elkezdesz észrevenni pozitív dolgokat is a környezetedben, a rosszakon pedig átsiklasz, mint a megerősödött immunrendszerű beteg a gyógyulás után. Ettől a ponttól pedig újra elkezdesz tervezni és álmodni. Egy dolgot ne próbálj: depressziós állapotból azonnal nagy boldogságot elérni. Drogokkal, piával látszólag lehet, de semmi értelme. Ha nem égeted ki magad, sosem jössz rendbe és ezt tapasztalatból mondom.

NE AKARJ EGY ROSSZ ÁLLAPOTODBAN FANTÁZIÁLNI EGY JÓ ÁLLAPOTRÓL, MERT HAMIS KÉPET FOGSZ LÁTNI ÉS ARRA FOGSZ
TÖREKEDNI!

Kezdd kis lépésekkel, előbb takarítsd ki a szobád és csak utána vegyél bele vadonatúj bútorokat, mert csak egy összevisszaságot fogsz látni magad előtt és elveszted a hitedet. Már ha van hited... Ugyanis az a legszebb az egészben, hogy hit nélkül is visszalépkedhetsz a semleges zónádba, ha a közönyt használod. Én a hitemet elvesztettem a munkahelyem elhagyásakor és a közöny volt az, ami nem engedte nekem a visszaesést, és mivel ember vagyok, ezért egészségre törekszem akár akarom, akár nem. Tehetetlen vagyok az egészség ellen, csak az a dolgom, hogy ne álljak az útjába. Ráadásként a közöny hitmentes, tehát csalódni sem lehet benne. Nem sikerülhet? Na és akkor mi van? Volt már rosszabb is a helyzet. Legfeljebb jobb lesz. De ez a "jobb" érzés életed legalján ne is érdekeljen. Úgysem tudod elképzelni valódi formájában hiszen most neked nem jó, minek erőltetni?


Nálam ez a módszer bevált. Akárhogy is tiltakozom ellene, egy valamire rá kellett jönnöm még. Az életben nem az számít, hogy jót teszel-e vagy rosszat. Nem attól leszel sikeres (-> tisztelt) ember, hogy mit teszel, hogy emberek életét teszed-e tönkre vagy éppen megmented-e őket. Ez nem számít. Az számít, hogy hogyan teszed. Ha elkötelezed magad egy döntés mellett és azt véghez is viszed, akkor elismerésben fogsz részesülni. Csak a határozatlan embert közösítik ki és felejtik el az emberek és ezért lehet sikeres egy maffiózó vagy bármely más bűnöző is, mert felfigyeltek rá mások, akikben ez valamiféle érzést váltott ki. Ha hatsz az emberekre, akkor
azt viszonozzák, mert "figyelembe vetted őket". Mindenki szerepelni akar a világban és túl sokan vagyunk, túlságosan elidegenedtünk egymástól így egyre extrémebb dolgokat kell tennie az egyénnek, hogy észrevegyék. Én ott hibáztam folyton, hogy magamban oldottam meg mindent és állandó kettősségben éltem pont emiatt. Vitázni csak úgy lehet, ha legalább két oldal van. Így viszont sosem voltam egységes nézetű, sosem tartoztam egy csoporthoz sem igazán, sőt sokszor meg is kérdőjeleztem azt. Bűnnek tartottam a bigottságot, de összekevertem a meggyőződéses hittel, ami a célok eléréséhez szükséges. Ezért nem értem el soha a céljaimat a múltban és ezért vagyok még most is a háttérben. Ez a blog is csak úgy született meg, hogy döntöttem és elkezdtem. Közben nagyon
sokszor meginogtam, hogy kiadjam-e magamat, de már úgyis megtettem. Miért állnék akkor le vele? Mert megszólhatnak a hátam mögött? Eddig nem tették volna? Amiről nem akarok beszélni a hétköznapokon, arról úgysem beszélek. Erről szólt ugyanis az egész életem, a hallgatásról.

Szóval ennyi. Meg izé.  

 

Simogatom a macskát a fotelből kihajolva, egyszer csak két lábbal felágaskodik a karfámra és az egyik mancsával háromszor visszasimogat az orrom hegyére...

eh:)